Úgy érzem
magam most, mint Pilár, aki a Piedra folyó partján ült és sírt…( Paulo Coelho:
A Piedra folyó partján ültem és sírtam c. könyve ) Hosszú utat bejárt lelkileg
és fizikailag is ahhoz, hogy ott üljön a folyó partján és most sírjon.
Kockáztatott, remélt, hitt, bízott, kitartott, szeretett…nagyon. És most mindez
elveszettnek látszik.
Bevallom,
hogy a könyv nagyon nagy hatással volt rám, és nem csak azért, mert újra jókor
és tökéletes olvasnivalót választottam, hanem azért is, mert azonosultam a
főszereplő nővel. Életünk során mindannyian átélünk olyan érzelmeket, amelyek felforgatják
az egész addigi életünket. Talán nincs is olyan író és költő, akit ne ihletett
volna meg a szerelem és az azzal járó küzdelem, vagy akár lemondás valamilyen
módon.
Kimeríthetetlen
téma a szerelem, mert mindannyian máshogyan éljük meg. A szeretet
a legegyetemesebb pozitív erő, mely összeköti az embereket. A legnagyobb áldás, amellyel az ember rendelkezik. Mindenhol ott van, és sosem múlik, mert belénk
van kódolva. A szeretetet nem lehet tanulni, az jön, támad, ural.., de
táplálható és életben tartható. Az élet összetartója.
Néha van úgy,
hogy fáj szeretni. Talán azért, mert el kell engedni azt, akihez a lelkünk köt.
Egyáltalán nem könnyű az elengedés, és sokaknak nem is megy, vagy csak
segítséggel és sokszor könyörtelen felismerések árán. Fájdalmas megbékélni
valamely szerettünk elvesztésével, aki már soha többé nem jön vissza, csak az
emlékei maradnak, pár fénykép, egy-egy tárgy tőle, s a remény, hogy talán
álmainkban meglátogat, és egyszer majd újra találkozunk vele egy szebb és jobb
világban. De fájdalmas az is, amikor olyan szerettünket kell elengednünk, aki
még tovább él, de már máshol, talán mással, máshogyan. Elfogadni azt, hogy
része volt az életünknek, de már nem az. Volt…Iszonyatosan nehéz ezt kimondani:
Volt. Már nincs. De még van..Valahol ott van még…Vajon mit csinálhat most?
Vajon gondol még rám? Vajon eszébe jutok még? Vajon szeret még….? Talán mást
szeret már?
A szerelem,
az igaz szerelem sosem múlik el, mert azok a bizonyos pillanatok, percek, órák,
napok, hónapok és akár évek örökre nyomot hagynak bennünk.
Ha azt akarod, én elengedlek. Tudod
miért? Mert szeretlek. Mert nem tudlak nem szeretni. Mert a hibáiddal és
vétkeiddel együtt is szeretlek. Mert ez az érzés hatalmasabb bennem, mint hogy
a csalódottságomba merüljek, és ne szeresselek. Olyan lelki kötelék ez, mit
csak mi ketten érthetünk. És tudom, hogy te érted. Én még most is… De tudod,
hiszen érzed.
A fent
említett történetben Pilár majdnem belehalt abba a tudatba, hogy örökre
leveszíti azt a férfit, akiért feladott mindent, akit évekig legbelül egy percig
sem szűnt meg szeretni. A történet vége azonban happy end lett és a szerelmesek
újra egymásra találtak, s együtt folytatták útjukat. Egymás nélkül nem voltak
teljesek, boldogtalanok voltak, folyton kerestek, érezték a hiányt, pedig akkor
még nem tudták, hogy ezt az űrt betölteni majd egymásnak fogják. Az évekig tartó
keresés végre értelmet nyert számukra. Azonban amikor minden végre boldognak
látszott, majdnem odaveszett az egész egyetlen mondat, s döntés miatt. Mégis ott
volt valami. A mindent legyőzni képes szeretet, s a remény. Az ősi kapocs
kettőjük között, mely fontosabb volt mindennél.
Az életben
egy hasonló történet nem mindig happy end, és azt nehéz elfogadni. Ha bármilyen
veszteség ér minket, az mind lemondással és fájdalommal jár. Meg kell szoknunk,
hogy semmi sem a miénk és semmi sem örök. Csak a szeretet. Az mindig volt, van
és lesz is. Minden mást csak bizonyos időkre kapunk. Egymás életében is csak
vendégek vagyunk, okkal vagyunk ott: tanulni, tanítani és közben szeretetet
adni, s kapni.
Bródy János:
Nehéz okosan szeretni
Egy kis virág is okozhat nagy zavart,
Néhány
ostoba szó szörnyű bajt.
Valami
elszorul legbelül,
És úgy
szorít, hogy az ember menekül.
Nehéz úgy
szeretni, ahogyan kell,
Amit a
másik örömmel elvisel.
Nehéz szeretni
okosan, józanul,
Szeretni
sajnos senki nem tanul.
Távol
tart egy félénk mozdulat,
S a
vallomáshoz nincsenek szavak.
Valahogy
mindig rosszkor érkezünk,
S néha
magunk elől is menekülünk.
Nehéz úgy
szeretni, ahogyan jó,
Ahogy az
örömmel elfogadható.
Nehéz
szeretni okosan, józanul,
Szeretni
sajnos senki nem tanul.
A
közeledés is félreérthető
A
hazugság is lehet megnyerő.
Néha túl
érzékenyek vagyunk,
Máskor
meg a büszkeség a bajunk.
Nehéz úgy
szeretni, ahogyan kell,
Amit a
másik örömmel elvisel.
Nehéz
szeretni okosan, józanul,
Szeretni
sajnos senki nem tanul.
