11/01/2016

Vásárra vitt lelkek

Van, amiről nehéz beszélni…Van, amikor nincs megfelelő szó arra, amit érzünk. Hiába is próbáljuk leplezni, vagy álarccal takargatni azt, ami nyomja a lelkünket, mert egy-egy gondolat, tétova szó, vagy egy tekintet hamar elárulja azt, hogy amit kifelé mutatunk, az nem teljesen az, amit odabent lelkünk mélyén érzünk.

Augusztusban véget ért életem egyik szakasza. A változás mindig komoly előzményekkel, sérülésekkel, akadályokkal és kezdeti félelemmel jár. Sok-sok hónap után végül mindketten új, de külön élet mellett döntöttünk. Nem volt könnyű meghozni a döntést, különösen részemről. Ő akart menni, már korábban, végül mentem én. De ez a lényegen mit sem változtat.




Mindannyian vásárra visszük a lelkünket akkor, amikor elköteleződünk valaki mellett bármilyen módon. Ilyenkor úgy döntünk, hogy másra bízzuk a lelkünk kincseit, lemondunk a megszokott, korábbi életünkről és belevágunk az ismeretlenbe. Senki sem tudja előre megmondani, hogy hová vezet ez az út. Többször hozunk olyan döntéseket életünk során, amelyeket később megbánunk, vagy éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem bánjuk meg, mert nélküle most kevesebbek lennénk.  Úgy gondolom, hogy kilenc év házasság elég jó tanítómester… De a kilenc év ellenére is van még mit tanulnom, tapasztalnom. A neheze még hátra van… Meg kell tanulni ÉLNI!




Valaki ma azt mondta nekem, hogy egyre többen érdeklődnek a hogylétem felől. Leginkább mindenkit az érdekel, hogy boldog vagyok-e. Egyetlen szóval képtelen vagyok megnevezni azt az állapotot, mely a részemmé vált. Így azt szoktam mondani, ha megkérdezik: hullámzok, lelki sebekkel teli, keresem önmagam és a boldogságomat, s néha úgy érzem, hogy sehová sem tartozom. Mert van ez az állapot. Kell ez is. Kell ez az átmenet. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt. Időt kell adni rá önmagunknak.



Valakinek vagy valaminek az elvesztése mindig fájdalommal jár. A régi önmagunk elvesztése sem kivétel alóla.  A lelkünkön ért sebek mind tanítások, melyek mindig emlékeztetnek minket arra, hogy mennyi mindent átéltünk már, mennyi érzést adtunk és kaptunk, hogy mennyivel többek és bölcsebbek vagyunk. Ha vannak barátaid, mindezek feldolgozása valamivel könnyebbé válik, ám a legnagyobb munkát mi saját magunk kell elvégezzük önmagunkban. A folyamat részeként meg kell vizsgálni saját magunkat: Hol tartok? Hogyan jutottam ide? Mi a szerepem az életemben? Mit is akarok? Mire vágyok? Mik a céljaim? Mik az álmaim? Hogyan vagyok képes segíteni magamon? Kire számíthatok? Nos, mindezen kérdéseken átrágtam magam és tudom, hogy még sokszor fogom. Az elengedés nem az erősségem, mint sokaknak, idő kell a dolgok leülepedéséhez. A mögöttem álló évek sok mindent megmutattak számomra a nagybetűs ÉLET-ből. És egyes pillanatok örökre a szívembe égtek. Én is vásárra vittem a lelkemet többször, de van, amit nem bánok a mai napig sem… Talán ezek a legszebb érzések, melyek olyan ritkán adatnak meg egy olyan érzékeny nőnek, mint én. Ezek az érzések hiányoznak…




Önmagamnak köszönhetem a barátaimat, társaimat, akik segítségére számíthatok, akikkel együtt haladunk az élet rögös útjain, akik felnyitják a szememet, ha tévutakon járok, s akiknek ugyanúgy szükségük van rám, mint nekem rájuk. A hullámvölgyekben támaszom még a családom, ahol mindenkinek van valami egyszerű, de elgondolkodtató tanácsa. És itt vagyok: ÉN. Csupa nagybetűvel. Mivel mindent én magam élek át, én magam érzek, én magam teremtek, így nekem kell megoldanom saját magamat. Mert meg kell oldania ez embernek saját magát időnként. Minden állomáson meg kell állni és mérlegelni hogyan tovább. Vár rám még több akadály, tudom, de leckeként tekintek rájuk már most. Minden nap hálával kelek és azzal fekszem le. Örülök annak, amim van, de leginkább azoknak az érzéseknek, és tudásnak, amelyeket eddig tapasztaltam és azoknak, melyeket az élet tartogat még számomra. Ez a minimum, amit tehetek, ha önmagamra és az életemre szeretettel, elfogadással és kitartással szeretnék gondolni. Nem adom fel! A remény tovább él bennem…






7/18/2016

Hit, Remény és Szeretet

Boldognak lenni…sokszor nem tudjuk mit is jelent. Mintha félnénk kimondani, amikor azok vagyunk. Talán mert tényleg fogalmunk sincs róla mit jelent. Vagy azért, mert félünk, hogy elillan ez az érzés és ami jó, azt szeretnénk megtartani. Ragaszkodunk hozzá. Valahol legbelül tudjuk, hogy mit jelent számunkra boldognak lenni, mert valaha már volt benne részünk...És azt is tudjuk, hogy minden embernek mást jelent. Lehet ez egy pillanatnyi és pár perces, akár több órás pozitív érzelemhullám, és igazán tartós is, ám a hétköznapok szürkeségében is megbújhat. Viszont már fel sem tűnik akkor, ha a bennünk teremtett sötétség és negatív hullámok árnyékolják be az élet az apró szépségeit. Ilyenkor legtöbbször mindent és mindenki mást okolunk, csak önmagunkat felejtjük el. Méghozzá duplán. Bántjuk, nem tiszteljük magunkat. Pedig pontosan a múltbeli gondolatainknak köszönhetjük az állapotunkat, melyben most tengünk. Nem bántunk magunkkal tisztelettel már akkor sem, amikor ezeket a negatív energiákat behívtuk az életünkbe azzal, hogy hagytuk a lelkünket befolyásolni általuk. Másodszor pedig azért sem, mert mindenért önmagunkat hibáztatjuk és önostorozás közben csak még távolabb kerülünk attól a személytől, akik valójában szeretnénk lenni.



Évekig is élhetünk így, sőt, az egész életünket leélhetjük ebben az állapotban. Mindig csak várni…, félni…, várni valaki másra…, mástól várni a boldogságot…, mástól várni a jobb életet…És közben elmúlik az életünk. Mindig csak egy helyben állni ás várni..várni..és már közben már azt sem tudjuk mit várunk. Ugye milyen ismerős? Sajnos sokan élnek így, nem használva ki a bennük rejlő lehetőséget, kreativitást és bátorságot. Amikor e sorokat írom, önmagamra is gondolok és sok másra, akiket ismerek, vagy nem, de tudom, hogy több embertársammal küzdünk, vagy küzdöttünk hasonló problémákkal. Nos, bevallom én is beállhatok a sorba, talán mert én későn érő és fontolva haladó típus vagyok. Néha  túlzottan  és sokat rágódtam( és mai napig is előfordul ) felesleges dolgokon, az idő pedig csak ment és ment és ment… Azonban volt egy hármasom, mely azóta is bennem és velem él: a HIT,a REMÉNY és a SZERETET. E hármas végigkíséri az életemet. Bármikor akármilyen mélyre is kerültem, mindig volt erőm felállni, és a gödörből kimászni. Nyilván időre volt szükségem, de mindig, minden probléma esetén azonnal a megoldásokat kerestem és gyártottam, bebiztosítva magamat ezzel. Azaz hittem a saját erőmben. Amit csak tudtam, mindent önmagamtól igyekeztem elérni az életben és ezután is arra törekszem. Hiszen boldogságunk forrása mi önmagunk vagyunk.  Valamiért mindig jobbra törekedtem és törekszem a mai napig. Sosem értem be annyival, ami az adott pillanatban voltam. Segített a hit önmagamban. A remény abban, hogy jobb lehetek, van hová fejlődnöm, és képes vagyok arra, hogy elérjem a célomat. Valamint a szeretet, amely ott van minden alkotásban, mely valaha kikerült a kezeim közöl, de ott rejtőzik a mindennapi munkámban, amikor gyerekeket tanítok, nevelek, vagy amikor a bennem bízó és hozzám közelálló emberekkel beszélgetek, tanácsot adok nekik és még akkor is, ha tükröt tartok eléjük… Túl nagy szívem van-sokszor mondják azok, akik jól ismernek. 




A titkom egy egyszerű mondatban rejlik: Sosem adom fel! Pedig nagyon sokszor kerültem padlóra én is, többször voltam mélyebben, mint sokan gondolnák… Nagyon sok negatív érzelmekben gazdag évet tudhatok magam mögött, de emellett boldog időkről is mesélhetek. Egy biztos, mindig van bennem hit, remény és szeretet. Ezek segítettek át mindig is az akadályokon.
Három éve úgy döntöttem, hogy megpróbálok kicsit nagyobbat, merészebbet változtatni az életemen. Egy hosszú, három hónapos lelki összeomlás ( testi szinten is több helyen megjelenő tünetekkel ) vezetett oda, arra az útra, ahol most vagyok. Akkor önmagam érdekében számot kellett vetnem az egész addigi életemmel, mely nem volt könnyű és egyszerű történet, de megérte. A múlt elengedése, azaz feldolgozása, megemésztése, majd az események megfelelő helyre pakolása nem volt zökkenőmentes. Voltak olyan történések, amelyek újabb változásokat hoztak az életemben. Sokan aggódtak és azt hitték, hogy a vesztembe rohanok. Valójában arról volt szó, hogy kezdtek felszakadni a bennem évek óta felgyülemlett megemésztetlen, egymásra rakódó problémák. Sokszor egyszerre jött minden, másszor semmi sem jött és próbáltam túlélni az ilyen napokat is. Relaxálni tanultam és szakember segítségével próbáltam mélyre ásni önmagamban. Talán még akkor nem egészen mélyre…Sosem felejtem el azt a mondatot, melyet a legutolsó találkozásunkkor kaptam útravalóul a segítőmtől:  Az igazi élet még csak ezután jön. Az, hogy a tanultakat hogyan tudod majd beépíteni az életedbe és ezek segítségével megoldani a problémádat. Ekkor derül ki az, hogy mennyire vagy erős. Minden a gyakorlatban dől el. Nos, ezek a mondatok újra és újra felbukkannak akkor, amikor egy-egy problémával, lelki sérüléssel szembesülök önmagammal kapcsolatban. Ez egy újabb löket volt számomra, egy új energiaforrás, ha úgy tetszik. Be kell bizonyítanom magamnak és nem elsősorban másoknak azt, hogy képes vagyok saját lelki erőmből úrrá lenni az engem érintő negatív hatásokon. Rengeteg időt szántam arra, hogy a múltammal megbékéljek, valamint arra, hogy például édesapámmal rendezzem a kapcsolatomat a körülményekhez mérten a legjobban. Van még min dolgozni, mert mindig van min. És ezt én magam is látom, nem kell hozzá tanár, szakember, mester. Önmagam mesterévé kellett válnom, mert leghatásosabban én magam alakíthatom saját magamat. Minden rajtam múlik. Az én akaraterőmön és kitartásomon.




Az első sikeremnek azt könyvelhettem el, hogy a gyerekkoromban ért rengeteg lelki sérelmeimet újra átélve megszabadultam azok egy részének jelenemre kiható negatív energiájától. De még e téren is van min dolgoznom. Számomra mindenképpen pozitív változásként lehet megemlíteni azt is, hogy nyitottabbá váltam a személyes kapcsolataim terén. És talán ebből következik az a nagyfokú változás is, mely a mindennapi munkámhoz kapcsolódik: két éve már, hogy minden nap a következő gondolattal ébredek fel és indulok dolgozni: Minden napban van valami jó, ilyen ez a nap is. Új lehetőség valami jobbra. Minden napomat reménnyel indítom és hiszek abban, hogy bármi is történjen napközben, attól csak több leszek, a fejlődésemet szolgálja. A remény az a megfoghatatlan, belső erő, mely életben tart.

Hiszek önmagamban még akkor is, ha többször a közelemben élők azt látják, hogy jajj már megint X és Y miatt, vagy bizonyos körülmények miatt bosszankodok és kiesek az egyensúlyból. Bizony én sem vagyok tökéletes. És az utóbbi időben inkább hullámzónak mondható a lelkiállapotom. De törekszem a jobbra és sosem adom fel! Amikor kimondok egy negatív mondatot, azzal meg is teremtem a táptalajt annak, amire nem vágyok. E téren is van még hová fejlődni. Viszont e mondatokat nálam már olyan tettek követik, melyekkel a vágyott állapotot el tudom érni. Legalábbis megpróbálom. Mert akkor sem adom fel! Hiszek és bízok önmagamban akkor is, ha néha az ellenkezőjét látják rajtam. Nem másoknak akarok bizonyítani, hanem elsőként önmagamnak. Önmagam szeretetét még gyakorolni kell, mert mindig megjelenik valami, amely hátráltat ebben, de már ezt is kihívásnak tekintem és egy megoldandó feladatnak, egy tesztnek, egy útnak, melyen haladva még jobban megismerhetem azt a személyt, aki vagyok. Hiszek a Jó Istenben és a hit erejében. Igyekszem minden nap hálát adni mindenért, amim van, és abban a békében zárni a napot, hogy megköszönöm azt, hogy részese lehettem annak a csodának, amit úgy hívunk mi emberek, hogy ÉLET. A szeretet egy egyetemes erő, mely mindent behálóz az életben. Igyekszem mindent e legnemesebb érzéssel a szívemben csinálni.Mindent, amit a napjaim folyamán teszek és gondolok, azt áthatja a HIT, a REMÉNY és a SZERETET hármasa. A hibáimból is tanulok, megmutatják határaimat. Fejlődésemet szolgálják.



Önmagunk megismeréséhez mindannyian más-más utat járunk be. Más akadályokkal és megoldásokkal találjuk szembe magunkat. Csak rajtunk áll vagy múlik az, hogy felismerjük-e az utunkba kerülő lehetőségeket, vagy az, hogyan éljük meg a kudarcot és inkább visszafordulunk, vagy megyünk tovább, haladunk előre a céljaink felé.  Lehetünk boldogok akár mással,vagy máshol, más közegben, más emberekkel körülvéve ugye, hiszen mindannyian boldog párkapcsolatról, jó munkahelyről, egészséges és boldog életről is álmodunk, ám elsősorban önmagunkban kell megtalálnunk a boldogságot.

Amikor úgy döntünk, hogy változtatunk eddig berögzült,rossz szokásainkon, gondolatmintáinkon, stb, akkor abban a pillanatban új lehetőséget adunk önmagunknak egy jobb élethez. Fogalmunk sincs arról, mi fog várni ránk ezen az új úton, hogy milyen akadályokkal kell majd szembenéznünk útközben azért, hogy a kívánt állapotot elérjük. De mint a hegymászó sem tudja előre megmondani, hogy mire számíthat akkor, amikor nekivág a hegynek, mert váratlan események tarkíthatják az útját, így tehát neki is számolnia kell akadályokkal: az időjárás viszontagságaival, csúszós erdei utakkal…, amelyekre felkészülhet, de mindenre talán még ő sem. Mégis nekivág! Mert esélyt ad magának valami újra. Valami jobbra.



Egy ismeretlen út mindig sok meglepetést tartogathat számunkra. Az útjainkat keresztező próbatételek kitartásra és munkára ösztönöznek, színesítik az életünket és fejlődésre sarkallnak.  Azért vannak, hogy megismerjük határainkat és az erőnket. Nagyon sokat jelent az önmagunkba vetett hit. Amikor nem mástól várjuk, hogy változzon az életünk,hanem mi magunk vagyunk képesek tenni azért.
Minden nap személyes fejlődésünk egy újabb állomása. Ha így tekintünk magunkra, az életünkre, akkor ezáltal tudatosabban próbálunk jelen lenni a saját lelkivilágunkban. Lassan elkezdjük másképpen szemlélni a körülöttünk élő embereket, a problémákat és kitartással meggyógyíthatjuk azt a gyermeket, aki még mindig ott lakozik bennünk szeretetre, elfogadásra, elismerésre és törődésre várva.

Már nem túlélni akarok, hanem élni…





3/15/2016

Szeretni valakit...

Úgy érzem magam most, mint Pilár, aki a Piedra folyó partján ült és sírt…( Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam c. könyve ) Hosszú utat bejárt lelkileg és fizikailag is ahhoz, hogy ott üljön a folyó partján és most sírjon. Kockáztatott, remélt, hitt, bízott, kitartott, szeretett…nagyon. És most mindez elveszettnek látszik.

Bevallom, hogy a könyv nagyon nagy hatással volt rám, és nem csak azért, mert újra jókor és tökéletes olvasnivalót választottam, hanem azért is, mert azonosultam a főszereplő nővel. Életünk során mindannyian átélünk olyan érzelmeket, amelyek felforgatják az egész addigi életünket. Talán nincs is olyan író és költő, akit ne ihletett volna meg a szerelem és az azzal járó küzdelem, vagy akár lemondás valamilyen módon.




Kimeríthetetlen téma a szerelem, mert mindannyian máshogyan éljük meg. A szeretet a legegyetemesebb pozitív erő, mely összeköti az embereket. A legnagyobb áldás, amellyel az ember rendelkezik. Mindenhol ott van, és sosem múlik, mert belénk van kódolva. A szeretetet nem lehet tanulni, az jön, támad, ural.., de táplálható és életben tartható. Az élet összetartója.

Néha van úgy, hogy fáj szeretni. Talán azért, mert el kell engedni azt, akihez a lelkünk köt. Egyáltalán nem könnyű az elengedés, és sokaknak nem is megy, vagy csak segítséggel és sokszor könyörtelen felismerések árán. Fájdalmas megbékélni valamely szerettünk elvesztésével, aki már soha többé nem jön vissza, csak az emlékei maradnak, pár fénykép, egy-egy tárgy tőle, s a remény, hogy talán álmainkban meglátogat, és egyszer majd újra találkozunk vele egy szebb és jobb világban. De fájdalmas az is, amikor olyan szerettünket kell elengednünk, aki még tovább él, de már máshol, talán mással, máshogyan. Elfogadni azt, hogy része volt az életünknek, de már nem az. Volt…Iszonyatosan nehéz ezt kimondani: Volt. Már nincs. De még van..Valahol ott van még…Vajon mit csinálhat most? Vajon gondol még rám? Vajon eszébe jutok még? Vajon szeret még….? Talán mást szeret már?

A szerelem, az igaz szerelem sosem múlik el, mert azok a bizonyos pillanatok, percek, órák, napok, hónapok és akár évek örökre nyomot hagynak bennünk.

Ha azt akarod, én elengedlek. Tudod miért? Mert szeretlek. Mert nem tudlak nem szeretni. Mert a hibáiddal és vétkeiddel együtt is szeretlek. Mert ez az érzés hatalmasabb bennem, mint hogy a csalódottságomba merüljek, és ne szeresselek. Olyan lelki kötelék ez, mit csak mi ketten érthetünk. És tudom, hogy te érted. Én még most is… De tudod, hiszen érzed.




A fent említett történetben Pilár majdnem belehalt abba a tudatba, hogy örökre leveszíti azt a férfit, akiért feladott mindent, akit évekig legbelül egy percig sem szűnt meg szeretni. A történet vége azonban happy end lett és a szerelmesek újra egymásra találtak, s együtt folytatták útjukat. Egymás nélkül nem voltak teljesek, boldogtalanok voltak, folyton kerestek, érezték a hiányt, pedig akkor még nem tudták, hogy ezt az űrt betölteni majd egymásnak fogják. Az évekig tartó keresés végre értelmet nyert számukra. Azonban amikor minden végre boldognak látszott, majdnem odaveszett az egész egyetlen mondat, s döntés miatt. Mégis ott volt valami. A mindent legyőzni képes szeretet, s a remény. Az ősi kapocs kettőjük között, mely fontosabb volt mindennél.




Az életben egy hasonló történet nem mindig happy end, és azt nehéz elfogadni. Ha bármilyen veszteség ér minket, az mind lemondással és fájdalommal jár. Meg kell szoknunk, hogy semmi sem a miénk és semmi sem örök. Csak a szeretet. Az mindig volt, van és lesz is. Minden mást csak bizonyos időkre kapunk. Egymás életében is csak vendégek vagyunk, okkal vagyunk ott: tanulni, tanítani és közben szeretetet adni, s kapni.




Bródy János: Nehéz okosan szeretni

Egy kis virág is okozhat nagy zavart, 
Néhány ostoba szó szörnyű bajt. 
Valami elszorul legbelül, 
És úgy szorít, hogy az ember menekül. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 
Amit a másik örömmel elvisel. 
Nehéz szeretni okosan, józanul, 
Szeretni sajnos senki nem tanul. 

Távol tart egy félénk mozdulat, 
S a vallomáshoz nincsenek szavak. 
Valahogy mindig rosszkor érkezünk, 
S néha magunk elől is menekülünk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó, 
Ahogy az örömmel elfogadható. 
Nehéz szeretni okosan, józanul, 
Szeretni sajnos senki nem tanul. 

A közeledés is félreérthető 
A hazugság is lehet megnyerő. 
Néha túl érzékenyek vagyunk, 
Máskor meg a büszkeség a bajunk. 

Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell, 
Amit a másik örömmel elvisel. 
Nehéz szeretni okosan, józanul, 
Szeretni sajnos senki nem tanul.