Ha örökre elveszítünk valakit, az képes annyira felkavarni
az érzelmeinket, hogy sokan nem ismernek ránk. Egyik napról a másikra hirtelen
mindent másképpen látunk, felbolydul az addig megszokott rend és onnantól már
semmi sem ugyanaz. Egy ilyen veszteség új irányt is adhat az életünknek, ráébreszthet
minket arra, hogy tényleg milyen rövid az élet, s jobban tesszük, ha olyan
élményekkel töltjük meg, amire szívesen emlékszünk majd vissza az utolsó napjainkban.
Ha olyan emberré tudunk válni, akit
nehezen tudnak majd elfelejteni, mert érték volt, s tudott valami maradandót
hátrahagyni magából, már nem élünk hiába.
Nekem ez a nyár ilyen, sok veszteség ért. Egy számomra nagyon fontos személy
elvesztésével indult. Ő volt a nagymamám. Miközben e sorokat pötyögöm ide,
könnybe lábadt szemekkel gondolok rá… Elment, de itt hagyott magából valamit,
az édesanyámon kívül. Egy olyan kincset hagyott hátra, ami megfoghatatlan: a
lelkét. Mindig fel tudott állni, s menni tovább, bármi is történt, makacsul. Én
mindig reménykedek, ő viszont bátor is volt. Bár most fele annyira bátor
lennék! Biztos ott van ebből bennem is
egy kis szelet, de az utóbbi időszakban nem találom. S azzal együtt magamat
sem.
Az utóbbi két hónap rávilágított sok mindenre:
- tudom ki van mellettem, s ki ellenem
- megismertem a korlátaimat
- - tudom mit akarok
- -még jobban kiismertem az embereket
- -tudom hol hibáztam
- tudom mi a fontos és mit tartsak szem előtt
Annyi minden történt a nyáron, ami felzaklatott és olyan
útra vitt, ahol csak csalódások értek. Igaz vannak nagyon szép emlékek, amelyek már részemmé váltak és mély nyomokat hagytak bennem, akárcsak azok az emberek, akik képesek voltak ezeket belém ültetni, illetve előhozni belőlem olyat, amilyet már ezer éve senkinek nem sikerült. Megízlelhettem olyan csodákat, amelyeket mások soha. Hálás vagyok értük. Próbálok felülemelkedni a csalódásokon, és erőt venni
magamon azért, hogy az előbb felsoroltakra tudjak végre teljes erőmből koncentrálni.
Felsorolni is sok lenne most a problémákat, mert amikor egyszerre benne voltam kettőben-háromban,
vagy netán négyben, akkor jött még hozzá egy-kettő. Volt, hogy nem éreztem
éppen az előzőt, mert már egy újabbal foglalkoztam, de amint azt hittem megoldottam
az újat, máris jött a korábbi, majd szépen minden egyszerre. Még most is tart…
Viszont végre írok. Az első lépés…Illetve nem is. Az első
talán az volt, hogy összedobtam egy rántottát, s próbáltam nyugodtan megenni.
Kicsit foglalkoztam a lakással, s a barátaimmal, akiknek nagyon sokat
köszönhetek. Az igaz barátokkal. Mert azért vannak szerencsére. Pedig veszteség
ért e téren is… A szeretet az, amit oly bizalommal osztogatok, s hát az utóbbi
időben olyan helyekre is jutott belőle, ahol azt elfecsérelték másra…
Csalódtam, nem keveset. De mielőtt végleg kiégnék, inkább teszek valamit végre
önmagamért! Amikor sokadik napja azon voltam már, hogy felkelni sincs értelme
és egész nap csak aludtam volna és soha többé fel nem ébredni, akkor eldöntöttem,
hogy nem engedem meg magamnak, de másnak sem azt, hogy oda taszítson, ahová
most tartok. És itt kell észhez térni! Lelépni a vakvágányról! Iszonyat kemény lesz…
Amikor úgy érzed, hogy az egész élet összeesküdött ellened
és sehol sem találod önmagadat, akkor kicsit legyél egyedül ahhoz, hogy a belső
békédet újra megtaláld. Ahhoz, hogy tovább tudj menni azon az úton, amelyen
egykor elindultál, békében kell lenned önmagaddal. Nyugalom! Szeresd magad és
támaszkodj azokra, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy, s igazán szeretnek.
( kriszeri )
"A szálak ott húzódnak közöttünk. Közötted és köztem. Közte és
közted. Nem látjuk, de vannak. Hol szorosabban, hol lazábban,
de nem kérdés. Össze vagyunk kötve. "
( Oravecz Nóra - Összekötve )
