Rakj rendet magadban és a kapcsolataidban is!

Okkal vagyunk ott egymás életében. Feladatunk van másokkal és közben magunkkal is. Azt mondják, hogy azért születünk abba a családba, ahová, hogy a szüleinknek megtanítsunk valamit. Talán igaz, viszont vannak nem életre szóló kapcsolataink, rengeteg, életünk során. Egy ideig ott vagyunk egymás életében, majd pár év után, amikor már részünkké vált, egyszer csak véget ér. Talán így van elrendezve előre. És talán így is van rendjén. Vajon barátság az, aminek egyszer vége szakad? A barátság nem egy életen át-de legalábbis fél életen át tartó kapcsolat? Létezik egyáltalán igaz barát?

Biztos vagyok abban, hogy ezekre a kérdésekre mindenki másképpen tudna válaszolni, mivel mindenki a saját példájához tud visszanyúlni és a kapcsolataiba tekinteni.

Valamit megmutatunk egymásnak, tanítjuk egymást, kölcsönösen hasznára vagyunk a másiknak. Egy ideig együtt halad az utunk, majd kettéválik. Hogy miért? Talán mert nem egy az életfeladatunk, más a személyes történetünk. Mindenkinek van sajátja. És ha néha ezek keresztezik is egymást, nem tarthatnak minden esetben örökre együtt. Ha lejárt a szolgálati időnk, továbbállunk. Nagyon kisarkítva tényleg sok esetben van így. A kapcsolat vége pedig sokkal többet mutathat meg rólunk, s a másikról, mint akkor, amikor még minden simán ment a maga útján. Az egymásnak utoljára mondott mondatokban sok igazság rejlik, ott a lenyomata az egész kapcsolatnak, s a problémák gyökerének is.

Arról már nem is beszélve, hogy fiú és lány, illetve férfi és nő között barátság nem létezik. Higgyétek el csakis tapasztalatból mondom még akkor is, amikor hosszú évekig meg voltam győződve az ellenkezőjéről, sőt mi több akár közelharcra is képes voltam csak azért, hogy igenis bebizonyítsam, hogy létezik.

Viszont egy idő után az egyikük többet akar… és akkor, ott, abban a pillanatban meghal valami. Ilyenkor éreztem már megkönnyebbülést, szó szerint kövek gördültek le rólam, de nagy szomorúságot is még abban az esetben is, ha én indítottam el a lavinát. Volt, ami meghatott, míg mások egyáltalán nem. És olyan is volt, hogy tovább folytattuk, de már nem barátként. Később pedig azt mondtam, hogy: bár maradtunk volna csak azok! Egyiküknél nem bántam csak meg...

Azt hiszem, hogy e téren is sokat fejlődtem, amit az is mutat, hogy egy nemrég történt esetben annyira nem hatódtam meg, hogy igazi felüdülést, megkönnyebbülést éreztem, s ez azóta is tart. Egyszerűbb és könnyebb lett az életem, mivel kezdem teljesen rendbe tenni. Ennek része volt egy bizonyos nyomasztó kapcsolatnak a lezárása . Számára úgy tűnhet, hogy ebben neki jutott a munka oroszlánrésze, pedig hát női rafinériámat bevetve nem véletlenül indítottam el a lavinát. Szépséghibája a dolognak részemről az volt, hogy nem mertem teljesen felvállalni azt, hogy én mondjam ki, inkább igyekeztem úgy alakítani az eseményeket ( néha már tudat alatt ) , hogy végül is övé lett a " dicsőség ". Ilyen is van, és én vállalom. A biztosra mentem. Sokkal többet vártam ettől a " barátságtól ", de ezzel magamra maradtam. Sebaj! Rengeteget tanultam belőle! A lehető legjobb történt akkor, amikor anno elkezdődött, mert akkor most nem tartanék ott, ahol, de akkor is, amikor véget ért, mert megmutatta azt, hogy hiába is egy a célunk, mindkettőnknek más út vezet el odáig. És azon az úton mindketten majd más- más élményekkel leszünk gazdagabbak. Kapcsolatok jönnek- mennek, állandó körforgásban vagyunk mi is,hatással vagyunk egymásra, ott vagyunk mások életében, nyomot hagyunk mások lelkében. Egy nagy egész részei vagyunk, amelyet a szeretet kapcsol össze. Az a mozgatója mindennek, minden kapcsolatnak. Még akkor is, ha nem egy életre szól. 

És hogy miért vártam erre évekig? Mert be kellett járnom az utamat, mert ez volt az én történetem, de talán az övé is, viszont innentől kezdve már más utakon járunk. Hogy mit tanultam tőle, azt talán még nem értem, de idővel majd erre is rájövök. Arról viszont van fogalmam, hogy én mit adtam neki, miben tudtam segítséget nyújtani. Talán csak ennyiről szólt az egész, és túl sok jelentőséget tulajdonítottam az egész folyamatnak. De tudjátok : Lassú víz, partot mos. 

Amikor már túl sokszor csalódik az ember, megedződik, úgy gondolom. Ha pedig sokat nem is jelent számára az a másik, akkor pedig nincs mit magyarázni.

Egyes emberek csak energiákat vonnak el tőlünk pusztán már azzal is, hogy beszélgetünk velük, vagy ha csak levelezünk velük. Már ez utóbbi is teher lehet, főleg ha egyre nagyobb szakadékot vélünk felfedezni a kapcsolatban. Ha már ekkora teher a másik, mert mondjuk, csak kihasznál és rád nem kíváncsi, s igazából Te nem is érdekled, bezzeg erre és arra jó vagy neki, de ő téged meg sem hallgat, akkor ez a barátságnak mondott „kitudjamiféledolog” halálra van ítélve. Akarhatsz te bármit, küzdhetsz érte, felhívhatod a figyelmet magadra, de a sok hiábavaló próbálkozás csak megerősít abban, hogy a megérzéseidre kellett volna már hallgatnod korábban is, már az első jeleknél. Más utakon jártok!

Csúnya dolog, de néha nem csak a holmijaink, ruháink, cipőink között kell szelektálnunk, de szét kell nézni a kapcsolatainkban is. Nagytakarítást nem csak a lakásban kell végeznünk, de magunkban is, a szívünkben, lelkünkben és bizony testi szinten is.

A nyár egy tökéletes alkalom erre, mert ilyenkor szabadabbak vagyunk és talán idővel is jobban állunk, mint az év többi részében. Ahogy a bútorok is megkönnyebbülten lélegeznek fel egy- egy pormacska eltüntetése után, úgy rólunk is mázsás kövek gördülhetnek le, ha rendezzük az érzéseinket, a kapcsolatainkat és olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akiknek számít, mit gondolunk, akiknek megnyílhatunk és ők is szívesen megnyílnak nekünk, akiktől valódi törődést kapunk, és akiknek ha szeretetet adunk, nem ijednek meg.

Ha mennie kell, hát engedd el, hadd menjen! Mert menni akar, hiába már a részed, elvégezte a feladatát veled. Okkal volt Veled és Te is Vele! Idővel érzed majd annak a súlyát, hogy jobb ez így mindkettőtöknek! A kapcsolat végén pedig többet tanultál tőle/ belőle, mint közben, így hát adj hálát neki, hogy volt neked/ benned, mert megmutatta neked azt, hogy tovább kell lépned, s azt, hogy ott vagy a legjobb helyen most, ahol jelenleg vagy, mert innen, magadnak egyedül kell továbblépned, nem vele, hanem miatta/általa. Ismerd be, hogy ő adta meg neked a végső lökést, s köszönd meg neki azt, hogy amíg kellett, melletted volt. Amikor egy kapcsolat véget ér, valahol egy új csillag ragyog, s új barátság kezdődik. Talán már úton is van hozzád az a csillag, és ha ügyesen figyelsz a jelekre, észreveszed majd őt, az igaz barátot, akire számíthatsz mindig és minden körülmények között, akinek szívébe majd bátran elrejtheted szíved titkait, aki lelki társad is lesz egyben és megértő, fontos része az életednek. Mert valahol biztos létezik... 

Döntsd el hogyan tovább!

Eltelt két hosszú, kemény hét az életemből. Ennyivel vagyok előrébb. Ha egy mondatban lehetne megfogalmazni mindazt, ami velem történt, akkor az a következőképpen hangzana: rengeteg munka, szinte csak munka, sok futás, nyolc órás Mátra túrán lazítás, lazítás agyilag és lelkileg, barnulás a tűző napon, sütés-főzés, sok beszélgetés, szervezés, tervezés, idegbaj, megbántódás, engedni a rossz gondolatoknak, a rossz gondolatok elhessegetése, shoppingolás- mert megérdemlem, shoppingolás - mert kikapcsol, Paulo Coelho: Az alkimista c. könyvének egy szuszra való elolvasása, alvás és nagyon nem alvás, rohanás, könnyek visszafojtása, saját magam biztatása: akkor sem adom fel semmikor,senki miatt és semmilyen körülmények között sem, piacozás: majdnem az összes virág felvásárlása, filmek: One day, Sundays at Tiffany’s , lenyűgözve lenni, kiakadni, sokat beszélni, hallgatni, mérgelődni, gondolkodni, feszültnek lenni, segíteni nagyon sokat, pörögni, alig enni, rohanás, kiönteni a lelkemet, nyugalom…

Túl sok és néha sokk volt. És ez tényleg csak egy rövid összefoglaló. Meg sem tudom számolni, hogy gondolatban hányszor belekezdtem már egy új poszt megírásába, de valahogy sosem jutott rá idő mostanáig. Ez a két hét egy hónapnak tűnt így is.

Sokat tanultam az emberekről, sajnos a rossz tulajdonságaikról leginkább. Az élet újra megleckéztetett, s megmutatta, hogy hiába mondom magamat erősnek, azt el is kell hinnem, egészen addig, amíg megtörhetetlenné válok. Mert engedtem neki, megint, hát eddig tartott, eddig futotta lelki erővel. Hagytam, hogy újra elöntsön az a méreg, ami valójában attól jött, aki annyira megbántott, minden egyes nap. Átragadt rám annak az embernek a negatív aurája, akinek már megint megengedtem azt, hogy beférkőzzön a lelkembe és feldúlja azt a lazaságot, békét és nyugalmat, amit az utóbbi időben felépítettem magamban. Érdekes, hogy milyen gyorsan megérzik egyes emberek a másikban azt, hogy az illető most nagyon egyben van, hogy kipihent, teli energiával és jól érzi magát. És ösztönösen késztetést éreznek arra, hogy ezt a belső nyugalmat tönkretegyék, lerombolják. Végül nem hagytam magam, mert még időben megéreztem a változás szelét és már előre próbáltam felkészülni a negatív hullámokra. Viszont amikor felhalmozódott és már nagyon szorított, újra fellobbant a láng bennem, de még időben sikerült eloltanom. Bár küzdöttem, nem is kicsit. Ha jól csináltam, akkor nem fog újra lángra kapni, ha nem, akkor pedig úgyis azon leszek, hogy újra elcsitítsam. Ha kell, akkor pedig kiadom magamból valamilyen módon, majd a helyzet eldönti hogyan. Nem ér annyit az egész, hogy órákat, sőt napokat rágódjak más hülyesége miatt, még akkor sem, ha azzal újra mélyen a lelkembe gázolva vérig sértett. Ilyenkor nehéz túltenni magamat ezen, de én vagyok a felelős a lelki békém megőrzéséért. Az olyan embereknek, akik képesek arra, hogy másokat állandóan a földbe döngöljenek minden ok nélkül, igazságtalanul, csak mert azt hiszik, hogy ők ettől majd jobbak lesznek, azoknak saját magukkal vannak nagy problémáik, s azokat másokra vetítik ki. Az egyik kedvenc Tatiosz idézet jut eszembe erről, amit egyébként igyekszek legtöbbször szem előtt tartani: “Amit magadról gondolsz, hozzád tartozik; amit másokról gondolsz, az is hozzád tartozik. Amit rólad gondolnak, azzal semmi dolgod, ha meg akarod őrizni lelked békéjét.”

Mindig mi döntünk, mindig döntéseket hozunk, a nap minden percében, s már csak akkor tűnik fel, amikor tényleg valami nagyon fontos dolgot kell átgondolnunk és végül helyesen döntenünk. Dönthetünk bármiről: most azonnal hozzá fogok megírni azt a hosszú levelet, amit hónapok óta csak tervezgetek, vagy végre elkezdek tanulni egy új nyelvet, de az is döntés, ha felállunk a monitor elől és elvonulunk meditálni az erdőbe, vagy kimegyünk a konyhába és összedobunk egy finom vacsorát.

Döntéseink határozzák meg az életünket. Mondhatjuk azt, hogy akkor nem érdekel semmi, saját magam sem és engedem, hogy bárki azt csinálja velem, amit akar, szétzilálja a nehezen megteremtett lelki nyugalmamat, de dönthetünk úgy is, hogy ezután minden másképp lesz, mert kezembe veszem az irányítást és nem engedek élősködni magamon senkit, nem hagyom, hogy negatív energiák és az energiavámpír emberek szívják a véremet.

Rengeteg fontos döntést kell meghoznunk életünk során. Egy- egy döntéssel akár az egész életünket is megváltoztathatjuk. Lehet, hogy most is életünk legnagyobb lehetősége előtt állunk, vagy éppen azt szalasztjuk el. Talán boldogabbak lehetünk akkor, ha végre úgy döntünk, hogy bevállaljuk azt, amitől eddig féltünk, mert az mindig ott volt az utunkban, időnként megmutatta magát, vágytunk rá, de valamiért sosem mertünk lépni, de zavart keltett bennünk, mert állandóan feltűnt, sokszor váratlan helyzetekben, hogy végre észrevegyük, hogy foglalkozzunk vele, vegyük észre a jeleket! Nehéz helyzetben vagyunk akkor, amikor mást mond az eszünk és mást a szívünk. Nem mindig tudjuk, melyikre hallgassunk. Én ilyenkor a megérzéseimre bízom magam, s hagyom, hogy azok vezessenek. Bennük még nem csalódtam. Ha kell, fel kell adni mindent, felégetni körülöttünk minden hidat és továbbállni.

Sosem késő megváltoztatni azt a helyzetet, amit szeretnénk már feladni valami jobbért, valami teljesebbért, boldogabbért. Mert lehetne másképp is, tudjuk, mert valami hajt, valami mindig ott van a sarkunkban, visz előre, kapjuk a jeleket, de sokáig nem vesszük észre. Látjuk, hogy lehetne jobb is nekünk, vágyakozunk felé, s ha elhisszük, hogy már megkaptuk, azzal lassan meg is teremtjük. Amikor már nem ragaszkodunk hozzá görcsösen, akkor kapjuk meg valójában. A vonzás törvénye működik! De először is döntenünk kell. Maradni ott ahol vagyunk, vagy menni tovább. Jelen állapotunkat is mi magunk teremtettük meg, akkor is döntést hoztunk, talán rosszat, de erre csak mindig később döbbenünk rá. De sosem későn, mert újabb, már okosabb döntést hozva továbbléphetünk. Mindig ott a lehetőség valami jobbra, valami újra, ismerjük fel! Ott van minden napban, minden percben és az élet minden pillanatában.

Off- ra kapcsolva

Sokan nem tudják mit jelent pontosan lazítani. Valójában mindenkinek mást, de valahol mégis ugyanazt. Olyan állapotba kerülni, ahol szabadok vagyunk, mert nincsenek kötöttségek és nem kell senkinek sem megfelelnünk, csak magunkkal kell foglalkoznunk. Mindenkinek szüksége van erre az állapotra! Egy időre jó és hasznos elfelejteni, félretenni minden aggodalmunkat, a sok küzdelmet az idegölő munkánkban és levetkőzni a gondjainkat. A folytatáshoz szükség van feltöltődésre, tiszta fejre, új gondolatokra.

Le kell lassítani, majd meg kell állni és átgondolni azt, hogy miért is csinálom nap mint nap ugyanazt, van –e értelme továbbra is így élnem, mert ha már túlfeszültek a húrok, meg kell állni.

Amíg iskolás voltam egyáltalán nem okozott gondot a kikapcsolódás, fel sem merült, mint probléma, de sokszor nem is voltam tudatában annak, hogy éppen lazítok, mert minden csak úgy ösztönösen jött, így voltam összerakva. Ez volt a természetes. Azt tettem, amire szükségem volt: elmentem futni minden nap, egy időben hétvégente mindig elutaztam a szomszéd városba úszni, nem számított, hogy milyen korán kell felkelnem hozzá és az sem, hogy a fél napom elmegy vele. Nekem jó volt, és csak ez számított. De a mozgáson kívül más módokon is lazítottam, meditáltam, zenét hallgattam, vagy énekeltem, és persze verseket írtam, rajzoltam. A felgyülemlett érzelmeket ilyen módokon adtam ki magamból. Zsigerből jött mindig minden, a megérzéseimre hagyatkoztam, mint sokszor életem során. Az egyetemen pedig ott volt a bulizás, hétközben, az igazi lazítást jelentve nem csak nekem, de a többieknek is. Aztán szépen lassan az elmúlt években elfelejtettem hogyan kell lazítani. Amikor elkezdtem dolgozni egyre több nehézséggel szembesültem, sok csalódással és még a burn out szindrómával is. A tehetetlenség érzése sokszor elhatalmasodott rajtam, de legbelül mindig is tudtam, hogy ezt nem hagyhatom és valamit muszáj tennem magammal, változtatni kell a hozzáállásomon, ha még egyelőre a munkámon nem tudok. Na, ezt a legnehezebb. Néha sikerült elterelni a figyelmem és úgy tenni, mintha kikapcsolnék, de a merevségeken csak sokkal később sikerült javítanom. Túl sok rosszul berögzült szokás és a mindig előre eltervezett feladatok nehéz kövekként nehezedtek rám. Kaptam a pofonokat az élettől, nem is egyet, még végre tanultam belőlük. Felnyitották a szememet mások, és mivel a saját bőrömön is tapasztaltam (testi- és lelki betegségek), végső csapásként egy újabb pofon térített magamhoz. Mint valami utolsó esély. Nem is értettem mire vártam addig.

Tudtam, hogy más nem teheti meg helyettem az első lépést, azt nekem kell.

Beláttam, hogy muszáj változtatnom, amíg nem késő, s erre több módot is találtam. Próbáltam sokkal lazábbra venni a figurát: ha valami felzaklatott, arra megoldásként a gyors átgondolást és az elengedést próbáltam ki. Sikerrel. Igyekeztem nem annyira mereven állni az előttem álló feladatokhoz, mint korábban. Amin nem tudok változtatni, mert tőlem független, azon hiába agyalok, úgysem érdemes, csak időt és energiát vesz el tőlem. Bár ezt sokan mondták nekem előtte is, valamiért sosem akartam meghallani. De a saját hibámból tanultam, és amikor végre megérett bennem a döntés, változtattam. És attól kezdve már könnyebben megy minden, bár még sok munkám van a makacs és kemény önmagammal.

Amikor elindulok a hegyre, a problémáimat próbálom lent hagyni, de ha mégis velem tartanak, akkor azon vagyok, hogy a helyükre tegyem azokat. A hegy tetejéről letekintve a falura és a környező vidékre nemcsak a házak és az emberek tűnnek parányinak, de egy idő után már a gondjaim is, amiket a vállaimban, a hátamon és a szívemben cipeltem addig. Futás közben pedig még többet elengedek, akkor lazítok leginkább. Természetesen másképpen is kikapcsolódok, csak hogy a sütést és a főzést említsem. De egy utazás is nagyon ki tud zökkenteni a mindennapi zagyvatagból. Egy új hely felfedezése, új élmények és új emberek megismerése mindig pozitív energialöketet ad a továbblépéshez.

Mindegy milyen módját választjuk a lazításnak, valami olyan dolgot kell csinálnunk, ami teljesen elüt attól, amit a legtöbbször csinálunk, olyat, ami szokatlan, izgalmas és többet ad nekünk, jól érezzük magunkat benne, ami eltereli a figyelmünket azokról a nyomasztó gondokról és félelmekről, amik miatt Off üzemmódra kellett kapcsolnunk. Feltöltődve, könnyebb szívvel azokra is másképpen tekintünk majd, eltörpülnek majd mások mellett, de megoldást is lelhetünk rájuk. Magabiztosabban nézhetünk szembe velük. Ugye érzitek, hogy már nem is nyomják annyira a lelketeket? J

Nem szabad megvárni azt, hogy az élet egyre nagyobb ütésekkel sújtson le ránk, de ha már megtörtént, ne felejtsük el, hogy minden egyes pofonnal ráébreszt arra, hogy rossz irányba haladunk. És ezzel kezdenünk kell valamit! Megelőzhető a baj, ha tényleg megtanulunk lazítani, szánunk magunkra minden nap elég időt, kikapcsolunk, eltávolodunk a taposómalomtól, ahol már száz éve kilátástalanul és belefásulva őröljük ugyanazt a problémát és közben magunkat is Nem csak ennyi az élet!!! Nem szabad ennyire komolyan venni! Tudom, nem könnyű kizárni a világot és befelé nézni, de mindannyian képesek vagyunk rá! Engedni kell azokon a bizonyos fojtogató csomókon! A szétszórtságból igazi rendet tudunk kovácsolni!

Amikor azt érezzük, hogy már túl sok, feszít, álljunk meg! Törjünk ki saját magunk rabságából, ne engedjük, hogy szétfeszítsen és eluraljon, állítsunk elé akadályokat azzal, hogy hagyjuk magunkat elengedni, szabadítsuk fel magunkat! Csináljunk szokatlant, valami olyat, amit mindig is szerettünk volna kipróbálni, most tökéletes alkalom van erre.

Közben hosszú utat járhatunk be, mert közelebb kerülhetünk magunkhoz és a környezetünkhöz, új összefüggéseket fedezhetünk fel, a miértekre válaszokat kaphatunk, az élet apró örömeit és szépségeit észrevehetjük, de mindenképpen sokat tanulhatunk. Pozitív mellékhatása van csak, méghozzá az, hogy nagyon könnyen rákaphatunk az ízére, és ha egyszer beindulunk, többé már nem kell aggódnunk amiatt, hogy az egyébként általunk teremtett gondok lehúznak és legyőznek minket! Meg kell békélnünk önmagunkkal és a körülményeinkkel is! Úgyis a tőlünk telhető legjobbat fogjuk kihozni belőlük, mert erősek vagyunk és az élet mindig úgy alakítja a dolgainkat, az utunkat, hogy az nekünk a lehető legjobb legyen.