Mindannyian más-más gondokkal küzdünk önmagunkkal kapcsolatosan a
mindennapokban és egész életünkön át. Megállás nélkül tesszük ezt. Azt
tanultuk, hogy mindenért és mindennel meg kell harcolnunk ahhoz, hogy jobban
érezzük magunkat. A legtöbb ilyen harcot magunkkal vívjuk, amikor többek,
erősebbek, és bátrabbak szeretnénk lenni. Sokszor kétségbeesve kapálózunk,
máskor pedig hamar feladjuk. Néha pedig csak várjuk, hogy valaki segítsen és megoldja helyettünk a problémáinkat. Majd miután már megint padlóra kerültünk, úgy
döntünk, hogy fel kell állnunk, mert hideg, mert elvonja tőlünk az energiákat,
rosszul érezzük magunkat benne. Folytatjuk utunkat az ismeretlenbe.
Én a legtöbbet a testi- lelki egészségemért harcolok.
Tulajdonképpen évek óta ez tölti ki a gondolataim nagy részét. Akik ismernek, pontosan
tudják milyen kemény küzdelem ez. A lelki problémák ugyanis testi tünetek
formájában is jelentkeznek. De ezt sokan mások is tapasztalják magukon.
Legtöbbször az érzéseink, a gondolataink betegítenek meg minket. Jelzések
sorozata, hogy valamit nem jól csinálunk. Valami bent elromlott, s meg kell
javítanunk. Sosem késő belevágni. Nem lehetetlen kikerülni ebből a kínos és
fojtogató rabságból; igazán eltökéltnek kell lennünk ahhoz, hogy tényleg
akarjuk a változást. Kitartóan végig kell járnunk az utunkat. Nem szabad arra
várni, hogy más oldja meg helyettünk a gondjainkat, kezünkbe kell venni az
irányítást. Felelősek vagyunk magunkért. Hiszen az élet sokkal több annál, mint
betegség, szenvedés, félelem és önsajnálat.
Sokszor elkeseredünk azon, hogy a problémák visszatérnek,
vagy rosszabb esetben csak halmozódnak és lassan felemésztenek belülről. Talán
mert valamit még mindig nagyon rosszul csinálunk.
Ilyenkor újra meg kell állnunk befelé nézni és feltenni pár
kérdést magunknak: Már megint miért komplikáltam túl mindent? Miért gondoltam
bele többet, mint amennyiről szólt? Miért hagytam magam eltéríteni?
És ha megvan a válaszunk, már tudjuk, hogy mit kell
kiiktatnunk az életünkből. Rossz, berögzült szokásokat, valamint olyan
embereket, akik lehúznak, akik visszafognak és kihasználnak. Ezek azok a
mumusok, amik megbetegítenek, ha hagyjuk magunkat. Meg kell köszönnünk nekik
azt, hogy mellettünk voltak és el kell engednünk őket. Így kell ezt tennünk az
érzéseinkkel, a múltunkkal, a rossz munkahelyünkkel és a betegségeinkkel is.
Senki sem mondja, hogy könnyű, de meg kell próbálnunk! Az egyiket a másik után
lassacskán helyére tenni, megoldani.
Én magam is túl sok jelentőséget tulajdonítok olyan
dolgoknak, amikkel nem is kellene foglalkoznom. Tragikusan fogom fel a
körülményeket. Ilyenkor eltávolodok magamtól és attól a céltól, amiért
elindultam azon a bizonyos úton, amit úgy hívnak: Élet.
Többször estem már ezekbe a hibákba és észre sem vettem,
ahogy sodródtam az árral egyre bentebb, egyre mélyebbre. Hagytam, hogy
eluralkodjanak rajtam a gondok és mivel hajlamos vagyok mindent túlkomplikálni,
igen jó táptalajt teremtettem számukra. Egy idő után már ők irányítottak engem
és tudtam, hogy hiába keresek kibúvókat és bűnbakokat, nem háríthatom a
körülményekre és más emberekre a saját problémáimat, mert én magam teremtettem
azokat. Teret engedtem nekik, túlságosan hagytam magamat befolyásolni annak
ellenére, hogy a híres makacsságom határt szabhatott volna nekik. Biztos
szabadságolta magát akkor! J
Feleslegesen rágódtam a múlton, s fel is hagytam
ezzel már egy ideje. Semmi értelmét nem láttam, hiszen nem vagyok időutazó, hogy
megváltoztassam. A jelenlegi problémákra szánt energiáim talán nem hiábavalók,
mert egyszerűen muszáj bevetni őket ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Nem elvesztegetett
idő, ha magammal foglalkozok. A szeretteim már sokszor hallották tőlem ezt a
mondatot: Én vasból vagyok! Addig ismételgetem, hogy el is hiszem és sikerül
majd bárhonnan is felállnom. Nem nyugszok, sosem elégedek meg addig, amíg el
nem érem a célomat. Van bennem valami megmagyarázhatatlan eredetű és mennyiségű
energia, ami nem hagy pihenni. Ez hajt előre, s mindig odasúgja a fülembe azt,
hogy: Akkor is menni kell tovább, akármilyen nehéz és fájdalmas. Sosem szabad
feladni!
Ha mégis visszamehetnék az időbe gyermekkoromig, azt
tanácsolnám az akkori önmagamnak, hogy ne teremtsek magamban feszültségeket azzal, hogy folyton a problémákon agyalok, azokkal újabb gondokat kreálva
magamnak, mert csak megbetegítenek. Bár megtehetném ezt!
Ha képes vagy arra, hogy megteremtsd ezeket a problémákat,
akkor arra is, hogy leküzdd azokat. Lehet, hogy most nehéz, mert semmi sem
olyan, mint vártad, mert még nem oldottad meg, pedig minden erőddel harcoltál.
De minden nap új lehetőség kínálkozik arra, hogy elérd a célodat és közelebb
kerülj a gondok gyökeréhez. S ott találod majd a megoldást is.
Akik lelkük vágyát követik, útjuk során folyamatosan kérdéseket
tesznek fel maguknak, és amikor elindulnak az úton, hamarosan szembeköszönnek a
válaszok is. Több dolgot mélyen megtapasztalnak, fejlődési ugrások kísérik
útjukat. Mindenképpen megéri változtatni.
Indulj el, ne félj, mert akármilyen rögös is az előtted álló
út, reménnyel van kikövezve, apró csodákkal, amik segítik utadat ! Bízd rájuk
magad és ne a félelmeid vezessenek! Azok bizony nem visznek előre, csak
hátráltatnak és gúzsba kötnek, energiát vesznek el tőled, belőled.
Nincs mitől félned, hiszen az élet úgyis azt hozza majd az
utadba, ami a segítségedre lesz. Akármilyenek is most a körülmények, ne add fel!
Adj esélyt magadnak, hogy a végén majd büszkén elmondhasd, hogy te megpróbáltad, mert tényleg nagyon akartad és végigjártad az utat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése